A szülői szigor

A gyermek ismételten a mindent földhöz vágós korszakba lépett. Volt már ilyen, a szakirodalom szerint teljesen szabályosan: a babák így ismerkednek a gravitációval, és veszik tudomásul, ha valamit leejtenek, az már nincs ott, ahol volt. Hogy a 2-3 éves kor körüli időszakban is törvényszerű volna ez a viselkedésforma, azt viszont már kétlem. Apja próbálja menteni a menthetőt, szerinte utána kéne nézni, biztosan értekezik valamiféle második „dobálós korszakról” is a nagykönyv… A dolgok reptetésének koreográfiáját elnézve én inkább arra jutottam, hogy a gyerkőc a határait igyekszik felmérni, mit szabad és mit nem, mire milyen reakciókra számíthat. Elvégre, teljesen tudatosan, mondhatni előre megfontolt szándékkal és kacér mosoly kíséretében vág földhöz joghurtot, szemüveget, mécsest, telefont, ceruzákat, kavicsokat stb.

A retorzió természetesen nem marad el, de úgy tűnik, a lélekre beszélés hatástalan: hiába jön ilyenkor a litánia, ilyet soha többé, mert eltörik/ mert elromlik/ mert Apa&Anya mérges/szomorú lesz, flegmán csak annyit vág rá: „jó!”, s mintha mi sem történt volna, negyed óra elteltével ismét repül valami…

Ma már kézre legyintésig fajultak a dolgok, lett is nagy megszeppenés… De aztán átvettük újra a kötelezőket, némileg komolyabb hangnemben, a lehető legsúlyosabb büntetéseket helyezve kilátásba: „Na, idefigyelj Te gyerek, hát mit képzelsz Te magadról, hogy Te vagy itt a főnök, a kis királykisasszony s dirigálhatsz, hisztizhetsz kedvre, hogy most ezt!, hogy most azt!, ez így nem jó, az úgy nem kell. És ráadásul még dobálózol, törsz, zúzol is! No, azt már nem! Te itt a baba vagy és punktum! Ha még egyszer eldobsz bármit is – joghurtot, szemüveget, mécsest, telefont, ceruzákat, kavicsokat stb. -, én átharapom a torkodat, agyoncsiklandozlak, össze-vissza harapdállak, és szanaszét puszillak. Érthető?” A kellően drámai hatás elérése érdekében még egy morcos nézéssel is megtoldottam mondandóm, mire Dorottya csak annyit felelt: „Még egyszer!”; „Mit még egyszer?”; „A mesét!”

Azt hiszem, a hangsúlyon még dolgoznom kell…

Az orrszívó porszívó

Ritka kegyetlen dolog, barbár és gusztustalan eljárás... én mindig határozottan elzárkóztam tőle, mondván, az én gyerekem okos lesz, és majd szépen megtanulja, hogyan is kell alaposan orrot fújni, kamillázni...

Az én gyerekem okos, és igyekszik, de teszem azt, kilenc hónaposan még túlzás lett volna elvárni tőle a precíz náthakezelést. Így került be háztartásunkba az orrszi-porszi, s vette kezdetét a napokon át tartó küzdelem, kínzás, sírás és szenvedés...

Az eljárás egyik eredménye az lett, hogy szegény babám tart mindentől, ami zúg vagy búg (porszívó, hajszárító, hősugárzó, villanyborotva stb.) a másik viszont, hogy viszonylag hamar és mindenféle szövődmény (pl. fül- vagy arcüreggyulladás) nélkül lépünk túl egy-egy náthán.
Most már az is nyilvánvalóan látszik, hogy az én lányom tényleg nagyon okos. A maga csaknem két kis esztendejével eljutott oda, hogy rájött, ez neki tulajdonképpen csak a javát szolgálja, és hogy utána mennyivel, de mennyivel könnyebb az élet. Így aztán már maga kéri a szippantást (orrára mutogatva, szipogva elém áll), és szociálisan érzékeny gyerek lévén figyel arra, hogy senki se maradjon ki a jóból: előbb „Brumm-brumm”-ot, aztán „Ba-ba”-t vesszük sorra, s miután őket (pici nyafogást „szinkronizálva”) sikerült orvosolnunk, perdül csak ölembe a lányka – némi tettetett hezitálás és kacérkodás után.

Idén jók voltunk, egy megfázással letudtuk a telet (igaz, van még pár nap a naptári tavaszig). Az orrszi-porszi, remélem, egy ideig nem kell megint, és különben is, mi már így látatlanban, nátha nélkül is trenírozunk az igazi, emberes orrfújásra – elvégre az orrszívó porszívó a kisbabáknak való.

Mostantól akkor..?

Új korszak köszöntött reánk.
Hosszas próbálkozás után tegnap este végre eredményesen zárult a szokásos, fürdőzés előtti bilizési kísérlet. Ugyan még nem nagy a dolog, de a fő az, hogy ráérzett a bilizés mibenlétének nyitjára. Csak úgy dagadt melle a büszkeségtől a produktum láttán.

Egy ideje ment már a kacérkodás a dologvégzés eme alternatív módjával, a Bilikönyv határozottan nagyobb bizalommal töltötte el a piros kis alkalmatosság iránt, bár gyanítom, elsősorban a meztelenkedés lehetőségéért lelkesedett igazán, hogy ilyenkor végre rohangálhat kedvére pelenka nélkül, mezítláb, pucér fenékkel.

A siker azonban törékeny, következetesen folytatni kell a próbálkozást – egy fecske nem csinál nyarat. A végén még elkapatja magát: na, ennyi volt, egyszer jó, örüljetek, de köszi, nekem elég!
A következő csomag pelenkába tutira be kell még ruháznunk, és az azt követőbe is, meg az azutániba... de lassan-lassan azért biztosan csappanni fog az elhasznált pelenka/nap mennyiség.

Entente Cordiale

Azt szeretem az én gyerekemben, többek közt (de különben meg mindent), hogy amit megbeszélünk, az úgy is van.

Ma délután programunk lesz, amolyan munkamegbeszélés, és ugyan én vagyok csak érintett, de ő elkísér. A jókedvű és hatékony együttműködéshez azonban nélkülözhetetlen a kellő kipihentség, így aztán délben, mikor még semmi jelét sem adta álmosságnak, megbeszéltük, hogy mégiscsak kéne aludni picit, mert aztán dolog van, majd buszozunk, villamosozunk, és előfordulhat, hogy látunk ní-nó-ní-nót és vá-vá-t is (szirénázóautó és kutya), aztán meg biztosan lesz ott, ahova megyünk, sok gyerek, lehet kivel játszani.

Többször átvettük, mi minden várható a nap hátralévő részében (ilyenkor jól látszik szemén, ahogy teszi-veszi, osztályozza és rögzíti a beérkező információkat), majd nyomatékosan elismételtem, igen ám, de előbb aludni kell... erre csak annyit mondott: „Ühm!” és hozzá biccentett.

Kicsit tartottam attól, valamit tán félreértett, de amikor zokszó nélkül fogadta, hogy ágyba teszem, magára hagyom, ráadásul 10 perc elteltével már békésen szuszogott is, megállapítottam újfent: jó páros vagyunk mi!

Napirendi pontok

A szeptember-október havi megfigyeléseket összegezve, ím’ a gyerkőc napirendje:
Reggel - Ébredés 6-7 óra között (szerintem ez nagyon korrekt!), pici lustizás, aztán a felmenők riadóztatása után a reggeli aperitif elfogyasztása (= tej egy kanálka mézzel). Fél9-9-ig aktív foglalkozás, ágyazás, pakolászás, reggelizés (vajas, netán lekváros kenyér – bár utóbbi esetén hajlamos a lekvárt lenyalogatni, a maradékot meg szétszórni - és/vagy gyümölcs), rajzolgatás, főzőcskézés és más hasonló, gyakran társaságot is igénylő elfoglaltság. 9-től intenzív pilledés figyelhető meg, ezek a magány percei: könyvolvasás (egyedül), babakonyha rendezése, baba és macik étkeztetése, törölgetés, pakolászás, tanulmányozás. 10-től irány az ágy, mostanában ráutaló magatartás, mondhatni kérésre már. Itt - még elalvás előtt - olvasgatás, rendezkedés, kokettálás a háznéppel, elmélkedés, meditáció, alvás.

Déltájt - A délelőtt megkezdett jó 2órás alvást még megfejeli 1 óra levezető csendes foglalkozással: lustálkodás, az ágy melletti komód kipakolása valamint az onnan zsákmányolt ruhák (és a rajtuk lévő gombok, zippzárak) tanulmányozása, kurjongatás, dalolászás. Ha már unja magát vagy éhség gyötri, szól úgyis, az a fajta. (Az szundikálást „kipihenő” heverészést fontos tiszteletben tartani, ha jelzés előtt kapja ki az ember az ágyból, csak nyűgösködés van, hiába az alvás).

Délután - Az egyre mozgalmasabb koreográfiájú ebédet - már-már kötelező jelleggel - össznépi bunyó követi, majd levegőzés és a környék kutyáinak szemügyre vétele. Ez igen fárasztó tud lenni, így a hazatérés után gyakran az ágyban köt ki, alvás már nincs ugyan (ne is legyen, mindjárt itt az este), csak egy kis csendes pihenő, újfent... és ripsz-ropsz már be is sötétedett.

Este - 6óra tájt még van egy könnyű kis uzsonna, aztán a szokásos olvasás, pakolászás, bunyózás, pilledés/földön heverészés, ujjszopás, bújás. Fél8 körül fürdés (atyai feladat), tápozás, fekvés. (Olykor becsapós ez az esti bágyadtság, lefekvés után pár percig úgy tesz, mintha... aztán egyszeriben felpezsdül és még egy fél órát eldumcsizik, fontoskodik, dödörészik magában - társaságra ilyenkor már nincs igény.)

És ez így ment nap nap után… egészen tegnapig.
Most új tendencia van kialakulóban.

Ex Libris

A gyerek falja a könyveket.

Régebben is így volt ez, de akkor még szó szerint tette, ami komoly veszélyt is jelentett tetemes könyvállományunkra. Hamar kiderült azért (miután szinte mindig ugyanazt a tíz könyvet pakolta le a polcról és nyálazta át), hogy a borítóra utazik, belbecstől független. A befutó könyvek borítója egytől egyig (csúnya) lilás-kékes, és témájukat illetően filozófiával, miszticizmussal, vallástörténettel és - végre egy könnyedebb "diszciplina" - utazással foglalkoztak, plusz néha becsúszott egy-egy Stefan Zweig vagy Isaac Singer regény is.

Mostanra jutottunk el a "klasszikusokhoz" (értsd: klasszikus gyermekirodalom - legalábbis a képeskönyveket illetően), ami - az előzményeket nézve -, igazi pálfordulásnak számít.
Mikor mi a kedvenc, folyton változik. Az e heti befutók Marék Veronika Boriborn&Annipanni könyvei, letaszítva Bartos Erika óvodásoknak szánt verseskönyvét (a gyerek könyválasztásainál azért megfigyelhető némi nagyoskodás), ami hetekig tartotta magát, sőt, ez hozta az igazi áttörést a könyvpreferenciát illetően. Örök második egy jól bevált verseskönyv - Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Nemes Nagy Ágnes és társai, Kállai Nagy Kriszta illusztrációival (sokat nyom a latban). És játszik még a DM promóciós füzetecskéje kismamáknak és kisbabáknak, mert van benne: 1. Baba, 2. Anyuka, 3. Apuka... és hát ismerős a felállás.
Hosszú perceken, negyed vagy akár fél órákon át el tudja őket tanulmányozni, magában, társaság csak akkor kell, ha netán valahol elakad a történetben.
Naná, hogy én is szeretem ezeket a könyveket!

Szóbeszéd

A lányka másfél év alatt összecsipegetett szókincse a következőkből áll: A-pa (naná, hogy ez volt az első…), vauvau (a kutya, ugye), oto (autó) ement (elment), ama (alma), akak (Kata – ez én vagyok, nem így szólíttatom magam, próbálkozok az Anyával rendületlen, de az valahogy nem áll a szájára..hm..) és van még valami „k” betűs is, ami hol kulcsot, hol kekszet, hol krémet, hol köldököt jelent, de a „szövegkörnyezetből” könnyen ki lehet azért találni, most éppen melyiket is a sok közül.(A köldököt speciel elég gyakran. Az Apja megtanította neki még idejében, mi is az és hol van – elvégre fontos a testtudat -,és azóta, mutatóujját kihegyezve, szemérmetlen számon kéri mindenkin, neki megvan-e.)

Amire meg nincs szó, arra mutogat, fejet ráz, bólint vagy nyekereg: ö-ö-ö-ööö-ö-aa-a! Jó játék...

Egyelőre így beszélgetünk.