Nagy izgalomnak nézünk elébe: megyek nyaralni.
Egyedül.
(Na jó, ez azért nem igazi nyaralás, és nem is totál egyedül, mert „barátnőlátogatni” megyek Amszterdamba, de a lényegen ez mit sem változtat: most először leszünk hosszabb távon távol egymástól a baba meg én.)
Várom már utam, de szerintem a gyerek apja és apai nagyszülei még nálam is jobban: végre szabad a pálya.
Nincs bennem sok izgalom: apa és lánya tökéletesen működnek együtt. Félszem leginkább csak az, hogy mennyire lesz durcás a leány, ha végre hazatértem. Mert ebben nagyon jó. Akár fél nap távollét után is – de csak ha olyanja van – képes órákon át levegőnek kezelni. Úgy átnéz rajtam, hogy döbbenet. Tiszta sor: büntet.
Egy ebéd utáni ejtőzés során, mikor csendben épp’ küklopszoztunk (ld. pár bekezdéssel lejjebb) megbeszéltem vele, hogy pár napra majd elreppenek. Gondoltam, mégiscsak jobb az ilyenekbe időben beavatni. Mit értett belőle talány, de annál a pontnál, mikor megígértem :… és hozok ám neked valamit! ő fogta magát, felpattant, és se szó, se beszéd, komor ábrázattal faképnél hagyott…
