Szóbeszéd

A lányka másfél év alatt összecsipegetett szókincse a következőkből áll: A-pa (naná, hogy ez volt az első…), vauvau (a kutya, ugye), oto (autó) ement (elment), ama (alma), akak (Kata – ez én vagyok, nem így szólíttatom magam, próbálkozok az Anyával rendületlen, de az valahogy nem áll a szájára..hm..) és van még valami „k” betűs is, ami hol kulcsot, hol kekszet, hol krémet, hol köldököt jelent, de a „szövegkörnyezetből” könnyen ki lehet azért találni, most éppen melyiket is a sok közül.(A köldököt speciel elég gyakran. Az Apja megtanította neki még idejében, mi is az és hol van – elvégre fontos a testtudat -,és azóta, mutatóujját kihegyezve, szemérmetlen számon kéri mindenkin, neki megvan-e.)

Amire meg nincs szó, arra mutogat, fejet ráz, bólint vagy nyekereg: ö-ö-ö-ööö-ö-aa-a! Jó játék...

Egyelőre így beszélgetünk.

Az út után

Babám cseperedik, okosodik, növekszik szépen, bejegyzés meg nincs róla egy sem hosszú ideje már, pedig zajlik az élet, egyre mozgalmasabbak lesznek napjaink.

Amszterdami kiruccanásom egészen jól viselte (azért hiányoztam neki: Apja jelentette, hogy az egyik délutáni szunyóka után az egész lakást körbejárta izgatottan, merre lehetek, de megnyugodott hamar).
Amitől féltem, megúsztam. Hazatérve nem volt egy szemernyi durca sem: alig akart hinni szemének, hogy én vagyok az valóban, ölelt, kapaszkodott, többször is szemügyre vett… és hetekig el sem engedett. Amint látótávolságon kívülre kerültem, vészjelzett, ha öltözködni kezdtem, csimpaszkodott. Állítólag ez kortünet (is), mindenkinek van ilyen, majd elmúlik.
Elmúlt. Helyre állt az egyensúly, bizalom van és lelki béke újra, s már nem veszi zokon cseppet sem, ha egy kis időre lepasszoljuk valamelyik felmenőnek.