A szülői szigor

A gyermek ismételten a mindent földhöz vágós korszakba lépett. Volt már ilyen, a szakirodalom szerint teljesen szabályosan: a babák így ismerkednek a gravitációval, és veszik tudomásul, ha valamit leejtenek, az már nincs ott, ahol volt. Hogy a 2-3 éves kor körüli időszakban is törvényszerű volna ez a viselkedésforma, azt viszont már kétlem. Apja próbálja menteni a menthetőt, szerinte utána kéne nézni, biztosan értekezik valamiféle második „dobálós korszakról” is a nagykönyv… A dolgok reptetésének koreográfiáját elnézve én inkább arra jutottam, hogy a gyerkőc a határait igyekszik felmérni, mit szabad és mit nem, mire milyen reakciókra számíthat. Elvégre, teljesen tudatosan, mondhatni előre megfontolt szándékkal és kacér mosoly kíséretében vág földhöz joghurtot, szemüveget, mécsest, telefont, ceruzákat, kavicsokat stb.

A retorzió természetesen nem marad el, de úgy tűnik, a lélekre beszélés hatástalan: hiába jön ilyenkor a litánia, ilyet soha többé, mert eltörik/ mert elromlik/ mert Apa&Anya mérges/szomorú lesz, flegmán csak annyit vág rá: „jó!”, s mintha mi sem történt volna, negyed óra elteltével ismét repül valami…

Ma már kézre legyintésig fajultak a dolgok, lett is nagy megszeppenés… De aztán átvettük újra a kötelezőket, némileg komolyabb hangnemben, a lehető legsúlyosabb büntetéseket helyezve kilátásba: „Na, idefigyelj Te gyerek, hát mit képzelsz Te magadról, hogy Te vagy itt a főnök, a kis királykisasszony s dirigálhatsz, hisztizhetsz kedvre, hogy most ezt!, hogy most azt!, ez így nem jó, az úgy nem kell. És ráadásul még dobálózol, törsz, zúzol is! No, azt már nem! Te itt a baba vagy és punktum! Ha még egyszer eldobsz bármit is – joghurtot, szemüveget, mécsest, telefont, ceruzákat, kavicsokat stb. -, én átharapom a torkodat, agyoncsiklandozlak, össze-vissza harapdállak, és szanaszét puszillak. Érthető?” A kellően drámai hatás elérése érdekében még egy morcos nézéssel is megtoldottam mondandóm, mire Dorottya csak annyit felelt: „Még egyszer!”; „Mit még egyszer?”; „A mesét!”

Azt hiszem, a hangsúlyon még dolgoznom kell…

Az orrszívó porszívó

Ritka kegyetlen dolog, barbár és gusztustalan eljárás... én mindig határozottan elzárkóztam tőle, mondván, az én gyerekem okos lesz, és majd szépen megtanulja, hogyan is kell alaposan orrot fújni, kamillázni...

Az én gyerekem okos, és igyekszik, de teszem azt, kilenc hónaposan még túlzás lett volna elvárni tőle a precíz náthakezelést. Így került be háztartásunkba az orrszi-porszi, s vette kezdetét a napokon át tartó küzdelem, kínzás, sírás és szenvedés...

Az eljárás egyik eredménye az lett, hogy szegény babám tart mindentől, ami zúg vagy búg (porszívó, hajszárító, hősugárzó, villanyborotva stb.) a másik viszont, hogy viszonylag hamar és mindenféle szövődmény (pl. fül- vagy arcüreggyulladás) nélkül lépünk túl egy-egy náthán.
Most már az is nyilvánvalóan látszik, hogy az én lányom tényleg nagyon okos. A maga csaknem két kis esztendejével eljutott oda, hogy rájött, ez neki tulajdonképpen csak a javát szolgálja, és hogy utána mennyivel, de mennyivel könnyebb az élet. Így aztán már maga kéri a szippantást (orrára mutogatva, szipogva elém áll), és szociálisan érzékeny gyerek lévén figyel arra, hogy senki se maradjon ki a jóból: előbb „Brumm-brumm”-ot, aztán „Ba-ba”-t vesszük sorra, s miután őket (pici nyafogást „szinkronizálva”) sikerült orvosolnunk, perdül csak ölembe a lányka – némi tettetett hezitálás és kacérkodás után.

Idén jók voltunk, egy megfázással letudtuk a telet (igaz, van még pár nap a naptári tavaszig). Az orrszi-porszi, remélem, egy ideig nem kell megint, és különben is, mi már így látatlanban, nátha nélkül is trenírozunk az igazi, emberes orrfújásra – elvégre az orrszívó porszívó a kisbabáknak való.

Mostantól akkor..?

Új korszak köszöntött reánk.
Hosszas próbálkozás után tegnap este végre eredményesen zárult a szokásos, fürdőzés előtti bilizési kísérlet. Ugyan még nem nagy a dolog, de a fő az, hogy ráérzett a bilizés mibenlétének nyitjára. Csak úgy dagadt melle a büszkeségtől a produktum láttán.

Egy ideje ment már a kacérkodás a dologvégzés eme alternatív módjával, a Bilikönyv határozottan nagyobb bizalommal töltötte el a piros kis alkalmatosság iránt, bár gyanítom, elsősorban a meztelenkedés lehetőségéért lelkesedett igazán, hogy ilyenkor végre rohangálhat kedvére pelenka nélkül, mezítláb, pucér fenékkel.

A siker azonban törékeny, következetesen folytatni kell a próbálkozást – egy fecske nem csinál nyarat. A végén még elkapatja magát: na, ennyi volt, egyszer jó, örüljetek, de köszi, nekem elég!
A következő csomag pelenkába tutira be kell még ruháznunk, és az azt követőbe is, meg az azutániba... de lassan-lassan azért biztosan csappanni fog az elhasznált pelenka/nap mennyiség.

Entente Cordiale

Azt szeretem az én gyerekemben, többek közt (de különben meg mindent), hogy amit megbeszélünk, az úgy is van.

Ma délután programunk lesz, amolyan munkamegbeszélés, és ugyan én vagyok csak érintett, de ő elkísér. A jókedvű és hatékony együttműködéshez azonban nélkülözhetetlen a kellő kipihentség, így aztán délben, mikor még semmi jelét sem adta álmosságnak, megbeszéltük, hogy mégiscsak kéne aludni picit, mert aztán dolog van, majd buszozunk, villamosozunk, és előfordulhat, hogy látunk ní-nó-ní-nót és vá-vá-t is (szirénázóautó és kutya), aztán meg biztosan lesz ott, ahova megyünk, sok gyerek, lehet kivel játszani.

Többször átvettük, mi minden várható a nap hátralévő részében (ilyenkor jól látszik szemén, ahogy teszi-veszi, osztályozza és rögzíti a beérkező információkat), majd nyomatékosan elismételtem, igen ám, de előbb aludni kell... erre csak annyit mondott: „Ühm!” és hozzá biccentett.

Kicsit tartottam attól, valamit tán félreértett, de amikor zokszó nélkül fogadta, hogy ágyba teszem, magára hagyom, ráadásul 10 perc elteltével már békésen szuszogott is, megállapítottam újfent: jó páros vagyunk mi!