Napirendi pontok

A szeptember-október havi megfigyeléseket összegezve, ím’ a gyerkőc napirendje:
Reggel - Ébredés 6-7 óra között (szerintem ez nagyon korrekt!), pici lustizás, aztán a felmenők riadóztatása után a reggeli aperitif elfogyasztása (= tej egy kanálka mézzel). Fél9-9-ig aktív foglalkozás, ágyazás, pakolászás, reggelizés (vajas, netán lekváros kenyér – bár utóbbi esetén hajlamos a lekvárt lenyalogatni, a maradékot meg szétszórni - és/vagy gyümölcs), rajzolgatás, főzőcskézés és más hasonló, gyakran társaságot is igénylő elfoglaltság. 9-től intenzív pilledés figyelhető meg, ezek a magány percei: könyvolvasás (egyedül), babakonyha rendezése, baba és macik étkeztetése, törölgetés, pakolászás, tanulmányozás. 10-től irány az ágy, mostanában ráutaló magatartás, mondhatni kérésre már. Itt - még elalvás előtt - olvasgatás, rendezkedés, kokettálás a háznéppel, elmélkedés, meditáció, alvás.

Déltájt - A délelőtt megkezdett jó 2órás alvást még megfejeli 1 óra levezető csendes foglalkozással: lustálkodás, az ágy melletti komód kipakolása valamint az onnan zsákmányolt ruhák (és a rajtuk lévő gombok, zippzárak) tanulmányozása, kurjongatás, dalolászás. Ha már unja magát vagy éhség gyötri, szól úgyis, az a fajta. (Az szundikálást „kipihenő” heverészést fontos tiszteletben tartani, ha jelzés előtt kapja ki az ember az ágyból, csak nyűgösködés van, hiába az alvás).

Délután - Az egyre mozgalmasabb koreográfiájú ebédet - már-már kötelező jelleggel - össznépi bunyó követi, majd levegőzés és a környék kutyáinak szemügyre vétele. Ez igen fárasztó tud lenni, így a hazatérés után gyakran az ágyban köt ki, alvás már nincs ugyan (ne is legyen, mindjárt itt az este), csak egy kis csendes pihenő, újfent... és ripsz-ropsz már be is sötétedett.

Este - 6óra tájt még van egy könnyű kis uzsonna, aztán a szokásos olvasás, pakolászás, bunyózás, pilledés/földön heverészés, ujjszopás, bújás. Fél8 körül fürdés (atyai feladat), tápozás, fekvés. (Olykor becsapós ez az esti bágyadtság, lefekvés után pár percig úgy tesz, mintha... aztán egyszeriben felpezsdül és még egy fél órát eldumcsizik, fontoskodik, dödörészik magában - társaságra ilyenkor már nincs igény.)

És ez így ment nap nap után… egészen tegnapig.
Most új tendencia van kialakulóban.

Ex Libris

A gyerek falja a könyveket.

Régebben is így volt ez, de akkor még szó szerint tette, ami komoly veszélyt is jelentett tetemes könyvállományunkra. Hamar kiderült azért (miután szinte mindig ugyanazt a tíz könyvet pakolta le a polcról és nyálazta át), hogy a borítóra utazik, belbecstől független. A befutó könyvek borítója egytől egyig (csúnya) lilás-kékes, és témájukat illetően filozófiával, miszticizmussal, vallástörténettel és - végre egy könnyedebb "diszciplina" - utazással foglalkoztak, plusz néha becsúszott egy-egy Stefan Zweig vagy Isaac Singer regény is.

Mostanra jutottunk el a "klasszikusokhoz" (értsd: klasszikus gyermekirodalom - legalábbis a képeskönyveket illetően), ami - az előzményeket nézve -, igazi pálfordulásnak számít.
Mikor mi a kedvenc, folyton változik. Az e heti befutók Marék Veronika Boriborn&Annipanni könyvei, letaszítva Bartos Erika óvodásoknak szánt verseskönyvét (a gyerek könyválasztásainál azért megfigyelhető némi nagyoskodás), ami hetekig tartotta magát, sőt, ez hozta az igazi áttörést a könyvpreferenciát illetően. Örök második egy jól bevált verseskönyv - Weöres Sándor, Tamkó Sirató Károly, Nemes Nagy Ágnes és társai, Kállai Nagy Kriszta illusztrációival (sokat nyom a latban). És játszik még a DM promóciós füzetecskéje kismamáknak és kisbabáknak, mert van benne: 1. Baba, 2. Anyuka, 3. Apuka... és hát ismerős a felállás.
Hosszú perceken, negyed vagy akár fél órákon át el tudja őket tanulmányozni, magában, társaság csak akkor kell, ha netán valahol elakad a történetben.
Naná, hogy én is szeretem ezeket a könyveket!

Szóbeszéd

A lányka másfél év alatt összecsipegetett szókincse a következőkből áll: A-pa (naná, hogy ez volt az első…), vauvau (a kutya, ugye), oto (autó) ement (elment), ama (alma), akak (Kata – ez én vagyok, nem így szólíttatom magam, próbálkozok az Anyával rendületlen, de az valahogy nem áll a szájára..hm..) és van még valami „k” betűs is, ami hol kulcsot, hol kekszet, hol krémet, hol köldököt jelent, de a „szövegkörnyezetből” könnyen ki lehet azért találni, most éppen melyiket is a sok közül.(A köldököt speciel elég gyakran. Az Apja megtanította neki még idejében, mi is az és hol van – elvégre fontos a testtudat -,és azóta, mutatóujját kihegyezve, szemérmetlen számon kéri mindenkin, neki megvan-e.)

Amire meg nincs szó, arra mutogat, fejet ráz, bólint vagy nyekereg: ö-ö-ö-ööö-ö-aa-a! Jó játék...

Egyelőre így beszélgetünk.

Az út után

Babám cseperedik, okosodik, növekszik szépen, bejegyzés meg nincs róla egy sem hosszú ideje már, pedig zajlik az élet, egyre mozgalmasabbak lesznek napjaink.

Amszterdami kiruccanásom egészen jól viselte (azért hiányoztam neki: Apja jelentette, hogy az egyik délutáni szunyóka után az egész lakást körbejárta izgatottan, merre lehetek, de megnyugodott hamar).
Amitől féltem, megúsztam. Hazatérve nem volt egy szemernyi durca sem: alig akart hinni szemének, hogy én vagyok az valóban, ölelt, kapaszkodott, többször is szemügyre vett… és hetekig el sem engedett. Amint látótávolságon kívülre kerültem, vészjelzett, ha öltözködni kezdtem, csimpaszkodott. Állítólag ez kortünet (is), mindenkinek van ilyen, majd elmúlik.
Elmúlt. Helyre állt az egyensúly, bizalom van és lelki béke újra, s már nem veszi zokon cseppet sem, ha egy kis időre lepasszoljuk valamelyik felmenőnek.

Útitervek

Nagy izgalomnak nézünk elébe: megyek nyaralni.
Egyedül.
(Na jó, ez azért nem igazi nyaralás, és nem is totál egyedül, mert „barátnőlátogatni” megyek Amszterdamba, de a lényegen ez mit sem változtat: most először leszünk hosszabb távon távol egymástól a baba meg én.)

Várom már utam, de szerintem a gyerek apja és apai nagyszülei még nálam is jobban: végre szabad a pálya.

Nincs bennem sok izgalom: apa és lánya tökéletesen működnek együtt. Félszem leginkább csak az, hogy mennyire lesz durcás a leány, ha végre hazatértem. Mert ebben nagyon jó. Akár fél nap távollét után is – de csak ha olyanja van – képes órákon át levegőnek kezelni. Úgy átnéz rajtam, hogy döbbenet. Tiszta sor: büntet.

Egy ebéd utáni ejtőzés során, mikor csendben épp’ küklopszoztunk (ld. pár bekezdéssel lejjebb) megbeszéltem vele, hogy pár napra majd elreppenek. Gondoltam, mégiscsak jobb az ilyenekbe időben beavatni. Mit értett belőle talány, de annál a pontnál, mikor megígértem :… és hozok ám neked valamit! ő fogta magát, felpattant, és se szó, se beszéd, komor ábrázattal faképnél hagyott…

Gyermekétkeztetés

A baba úgy döntött, hogy elege van a korosztályának szánt fogásokból.
Nagyoskodik.

Egyszerűn derogál neki a pépes kaja. Arra ugyan már korábban rájöttem, hogy sokkal gördülékenyebben megy az étkezés, ha maga dolgozik vele és adagolja szájába a falatokat. Mert a kanállal már nem lehet boldogulni… az első falatok után párharc alakul ki köztünk a célszerszámért, és én, mert továbbra is nagyon jó fej tudok lenni, persze beavatom a gyereket is a tevékenységbe, hadd próbálkozzon, hadd tanuljon: kap a kezébe kanalat ő is. Mindkettőbe egyet-egyet, gondolván, ezzel lekötöttem szabad kapacitásait. Csakhogy egy gyerek szabad kapacitásai a végtelent érik… Mivel az eszközhasználat még nem tökéletes, alternatív módon él a kanál adta lehetőségekkel: turkál, kavar, kardozik, szurkál, fröcsköl, ken. Én meg közben etessem.

Arra jutottam, hogy olyat főzök inkább, amit könnyen tud harapni vagy elkatonázgatni. Ez mindkettőnknek nagyobb élvezet. Őt egyszeriben megcsapja az önállóság szele, én pedig, harc nélkül ebédelhetek, reggelizhetek, vacsorálhatok teljes harmóniában mellette.

Szocializálódunk II.

A baba ma bebizonyította – amit én eddig is tudtam, és amit, különben, minden anyuka tudni vél –, hogy valóban egy szuper intelligens, szuper okos, szuper érzékeny és született kultúraimádó fehérnép.
Ami természetesen természetes.

Nagyszülei kíséretében, vasárnapi matiné előadásra volt hivatalos, unokatestvére referált balett tudásáról jó pár hason korú (8éves) és fiatalabb táncos lábúval egyetemben. A gyerkőcnek sok választása a programot illetően nem volt, szülője, mindkettő, városnézett kétadagnyi elszánt külföldivel a szakadó esőben, így délelőttjén a nagyszülőkkel osztozott.
Én sejtettem, hogy nem fog ez a kis kultúra gondot okozni neki.
Egy hang nélkül végigülte ölben a másfél órás bemutatót. Ezzel, állítólag, akkora sikere volt, hogy a nézősorban helyet foglaló, saját unokát/gyereket csodálni beült rokonságok figyelmét is elvonta a színpadról gyakorta. Az elbeszélésben volt persze némi nagyszülői büszkeség indukálta túlzás, de azért én inkább elhiszem az egész történetet úgy, ahogy van. Minek kukacoskodjak?!

A gyerek különben odavan a zenéért. Születését követően, alig egy hetesen, mikor még néha rájött az ordíthatnék és órákon át volt teljesen vigasztalhatatlan, Bach Máté- és János passiójának bekapcsolása hozott csak némi nyugalmat, enyhülést.
Azóta jóval kommerszebb „muzsikákat” is felvett kedvencei közé, akad mit finomítani az ízlésén. Leginkább a borzalmas hangon zenélő (ajándékba kapott) műanyag mozdonyra kezd el járni a lába, amint meghallja ricsaját, már billeg is jobbra-balra. A non-stop Bartók Rádió után elhiszem, hogy jól esik egy kis változatosság. Na de ilyen?!
A mozdonyt kiiktatandó régi slágerekkel próbálkozok olykor, Wagnernél egy Queen szám mégiscsak fülbemászóbb… Úgy látom, pár hónapig még el fog húzódni e tréning

Gyerekjáték II.

Igazából tök fölösleges gyerekjátékra pénzt kiadni. 1-2 éves korig biztosan az. Majd ha pár év múlva a gyereket is elkapja a fogyasztói társadalom gépszíja, lesz persze hiszti a különféle, de persze egytől egyig Kínában gyártott „csodák” után… Nálunk ilyen majd ugyan elő nem fordulhat, mert babánk - önként és dalolva - a kézműves portékákért, a fa kisvonatért, a tologatható pillangóért, a fonalhajú rongybabáért, a gyöngyfűzőért stb. fog élni-halni. Ez magától értetődő.

Azért rengeteg babakacatunk van ám, vagy másoktól ajándékba, vagy saját kezűleg, kizárólag fejlesztő céllal került a háztartásba (mérsékelt mennyiségű szakirodalom és jó tanács összevetését követően, természetesen). A "játszva nevelni" elvre és a hozzá beszerzett játékokra a gyerek lazán fittyet hány. Bármilyen színes, formatervezett és kreatív is a kütyü, tiszavirág életű népszerűsége. És tök igaza van, ha egyszer annyi más izgalom van körülötte, sok-sok, nehezen megkaparintható tiltott gyümölcs (vagy legalábbis olyan, amit ha más gyerekének kezében/szájában láttam volna korábban, biztosan nagyon lesújtó véleménnyel lettem volna a kedves szülőkről).

Az abszolút kedvenc a kulcscsomó. De csak az én kulcscsomóm. Ha olyat adok, aminek most perpillanat nincs sok funkciója, de zörgésben, tömegében semmivel sem alávalóbb, az nem kell. Én meg, mivel írtóra jó fej vagyok, oda is adom neki... Két napig nem találtuk aztán, egy kulcscsomón élt a család. Végül meglett azért, szerencsére. Miután minden olyan titkos rejteket átkutattam, ahová előszeretettel bújtat el ezt-azt, mondván, gondolkodjunk a baba fejével, egy olyan fiókból került elő, amibe teljesen véletlenül pottyanhatott csak, mert nem tartozik favorit helyei közé, azt kifigyeltem volna már. Szerintem meglátott a fiókban valamit, ami még a kulcsnál is izgalmasabb, és a holló-sajt-róka szindróma lépett életbe: az új szerzemény fölötti izgalmában elejtette a régi zsákmányt…

Szocializálódunk I.

Szombaton szocializálódni voltunk. Egy stabil „fél sikerrel” abszolváltuk a programot.
Jóbarátnőm jóbarátnője szervez – most már másodjára – amolyan multi-kultis gyerekfoglalkozásokat. Az első ilyen megmozdulást elmulasztottuk sajna, mert a gyerkőc átgyengélkedte a remek alkalmat, most viszont az idő-kedv-egészség konstellációja ennél ideálisabb nem is lehetett volna: a délelőtti alvás után szépen felkötöttem magamra babám és betömegközlekedtünk a városba.

Az multi-kulti délelőtt célcsoportja a bölcsis&ovis korosztály, az alapkoncepció pedig szerintem az, hogy különféle, távoli kultúrákba kóstolhassanak bele a gyerekek (és kedves kísérőik egyaránt, mert ők például felfrissíthetik, melyik állat melyik országban honos – erre a fajta tudásra pedig, ugye, nap mint nap szükség lehet). Volt már szó Brazíliáról – capoeiraval, mesékkel –, és most Nyugat-Afrikáról, igazi fekete dobossal, énektanulással, agyagozással, diavetítéssel és rengeteg rohangáló, viháncoló gyerekkel. Meg is szeppent a lányka rendesen e kavalkád láttán. Szemmel tartott végig, biztos, ami biztos, és csak óvatosan duhajkodott, mert állni áll már ugyan és lépeget is szépen, de az ilyen ingó-bingó jelenségeket még elsodorják könnyen a trappoló szélvészek. Finoman azért próbált ismerkedni (megfigyeltem, csak fiúkkal kezd) pl. egy sajtos rudat majszoló legénykével, ám élek a gyanúperrel, hogy igazából a kaja hozta lázba, és csak érdekből kontaktált…

Summa summarum, szerintem azért tetszett neki.
Legalábbis remélem, én ugyanis élveztem nagyon, úgyhogy tervezek menni a következő alkalomra is, alibinek viszont kell a gyerek… apellátának nincs helye!

Gyerekjáték I.

Olyat játszunk, hogy küklopszos.

Ő találta ki, nem én. Én csak nevén nevezem, ami van.
Ez úgy néz ki, hogy mikor én egy picit lepihenek, mert, teszem azt, nem aludtam sokat az éjjel (és ebben legfőképp alkalmi hálótársam a ludas), és szépen, csendben csak pihengetek, pihengetek - szemmel tartva persze emberem - a kanapén, hason, az neki valamiért nagyon vicces kezd lenni. Végül arra jut, hogy bizony, bizony, jól esik néha lehajtani azt a fejet… hát odadugja övét az enyémhez, orr az orrhoz, áll az állhoz alapon... és összemosódott szemekkel vigyorgunk egymásra percekig.
Tiszta küklopsz.

Álom-álom, kitalálom

Ha valaki percenként az orrát dörzsöli és közben félpercenként még ásítozik is, arról joggal feltételezi környezete (én), hogy álmos. (Az orrdörzsölés a gyermek áloműző praktikája… én úgy vettem észre, hogy nem nagyon válik be, de ő kitart mellette.) Merő jó szándékból, csakis a javát szem előtt tartva akcióba lépek.
A megfelelő pillanat elcsípése stratégiai fontosságú. Se túl korán, se túl későn, hanem PONT akkor.
Ágyba teszem, csendben elterül, arca csupa hála. Még odakészítem teás butykosát, megsimogatom (ahogy azt a filmekben szokás), majd csendben hátrálok kifelé… Ha ilyenkor nincs hadakozás, már félig nyert az ügy, ha az ajtón túl sem ordít utánam, készen is vagyunk.

Ordít.
Nem baj, kivárok. Nem kell egyből mindent lereagálni. Tiszta sor, hogy mi a gond, aggódni semmi ok. 5perc könnytelen és masszív hiszti következik. Sírás, bemenet, vigasztalás, hátrálás, sírás, pici várakozás, bemenet, vigasztalás, hátrálás… (Szakember - Vekerdy, Ranschburg és társai - írta, hogy így kell, hogy tudja a gyerek, nincs mit izgulni, nem hagyták el, csak most ez van.) A sértett fél halkul, már csak hüppög, meg „héka-héka”-zik ujját szopva.
3perc múlva már elszántan alszik.

Topánkakűr

Tegnap cipőt vásárolni voltunk. Egy nőnek, ha már betöltötte a kerek 1-et (esztendőben), alanyi jogon jár a csatos cipő. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy egyre több időt tölt két lábon és már nem csak ácsorgásra, de lépegetésre is használja talpát, belátható, egy stabil, minden előírásnak eleget tevő cipőcske tényleg a minimum. (Igaz, ami igaz, nem ez lenne az első, vadiúj lábbelije, van már egy ajándékcipő talonban, csakhogy egy számmal nagyobb, mint kéne.)

Határozott elképzelésekkel indultam neki (ami ugyan nem sok sikerrel szokott kecsegtetni, mikor a magam ügyében járok el): citromsárga topánkát szerettem volna 20-as méretben… vagy fekete-fehér gengsztereset… vagy pirosat, zöldet.
A választék a következő volt: rózsaszín, pink, ciklámen. Férfigyereknek: sötétkék, terepszín, kék-szürke (kisautós)… Átmenet nincs.

Az ügyletből végül nem lett semmi, mert: 1. akinek a leglelkesebbnek kellett volna lennie (elvégre cipőt kap!), nem volt hajlandó próbálni, 2. bitang drágák ezek a gyerekcipők. Úgyhogy a következőkben maradtam: vagy megpróbálom kicserélni a már meglévőt, az ajándékcipőt, vagy megvárom, míg belenő, addig pedig keresek valami olcsóbb, de nem rosszabb megoldást. Ma viszont azt hallottam, éppen hogy az a jó, ha a lábacska mögött még egy ujjnyi hely van a saroknál. Pont egy ujjnyi van.
Cipő immáron a lábon. Teljes közönnyel fogadta, semmi érdeklődés, még a cipőfűzők is hidegen hagyták. Sőt! Miután feladtam rá, durcásan elriszált (négykézláb). Tartok tőle, ez most hátra is vetette a járási kedvet. Dafke nem áll talpra, cipőtrimboló mód mászik inkább. Bízom benne, jobb belátásra tér azért hamar, máskülönben, még maholnap be kell ruháznom egy pótlábbelibe.